A világ körülöttünk egyre gyorsabban változik, amitől nem, vagy csak egyre nehezebben tudja magát függetleníteni az iskola. A feladatot Caperton és Papert így fogalmazta meg: “Az átalakult munka sokkal többet követel meg, mint a korábbi tananyag tudását. Az elmúlt századok lassan változó világában a siker kulcsa az volt, hogy jól csináljuk, amit megtanultunk az iskolában. A gyorsan változó világban azt kell jól csinálnunk, amit nem tanultunk.” (Vision for Education: Caperton & Papert). Az elkövetkezendő évek, évtizedek pedagógiai gyakorlatának sikerességét nem kis részben fogja meghatározni az, hogy a megváltozott feltételekhez és elvárásokhoz hogyan viszonyul az oktatás.

Érdekes, hogy az oktatást milyen sokféleképpen lehet látni. Általános iskolai találkozón, egy rég nem látott padtársam kérdezte, hogy én vajon készülök-e az óráimra. Igen – mondtam gyanútlanul (és kicsit büszkén). – Hát ez baj, ezért tart itt az oktatás. – jött a sokkoló válasz. - Elég nagy szégyen, ha valakinek ennyi év tanítás után is még készülnie kell az órákra. És – lássuk be – valahol, az ő világában talán ez a gondolat logikusnak tűnik. Aztán minap egy kedves ismerősöm Facebook posztját olvasva gondolkoztam el ismét azon, hogy ugyanazt a kérdést mennyire különbözően látjuk. Arról szólt az írás, hogy teljesen felesleges tableteket adni a diákok kezébe, bőven megfelelne egy e-olvasó, hiszen rendes digitális tananyag úgysincs, a könyvek kiváltására pedig tökéletesen alkalmas, és még a szemnek is kellemesebb, mint egy tablet kijelzője.

Ezt az írás nagyon aktuálpolitikus, hiszen mostanság érkezett meg az iskolákba a pedagógusok digitális kompetenciáit felmérő kérdőív (pdf-ben, de ezen lendüljünk túl), a kitöltés határideje május 15-e. Az önbevallásra építő kérdőívben olyan izgalmas kérdések szerepelnek, mint hogy valakire jellemző-e a Digitális tartalmak létrehozása, átalakítása, formázása, szerkesztése változatos programok, alkalmazások és azok komplex funkcióinak együttes használatával. vagy esetleg a Digitális eszköz(ök) összekapcsolódó funkcióinak működtetése, gyakran előforduló, több lépést igénylő probléma-helyzetek kiküszöbölése. Túl azon, hogy ezek mennyire gumifogalmak és mennyivel hasznosabb lenne konkrét helyzeteket, konkrét feladatokat felhozni a képességek felmérésénél, egy dolog biztos, arról egy szó sem esik benne, hogy milyen pedagógiai helyzetekben, milyen célok elérésére és milyen módszerekkel használja az illető a digitális kompetenciáit. Pedig a digitális pedagógiai kompetencia és a digitális kompetencia nem ugyanaz.

A futurológia nagyszerű dolog, valahol a természettudomány és a költészet határvidékén helyezkedik el és lehetőséget ad arra, hogy mindenféle jövőbeli dolgokról képzelődjünk, többé-kevésébe komolyan vehetően. Akár arról is, hogy milyen lesz a jövő osztályterme. De ne felejtsük el, amit Demjén Rózsi tanított nekünk, hogy ma van a tegnap holnapja! Sőt mi van akkor, ha a jövő elkezdődött? Ezt vehette figyelembe a European Schoolnet is, amikor Brüsszelben létrehozta a jövő osztálytermét Future Classroom Lab néven. Első pillantásra az FCL oktatástechnikai bemutatóteremnek tűnik és bizonyos szempontból az is, nem egy iskolában van és nem tartanak ott rendszeresen órákat, viszont egészen mérhetetlen mennyiségű kütyüvel van telezsúfolva. Szerencsére azonban jóval több ennél, a technika mellé ugyanis metodika is jár. Hat nagy tanulási típust különítettek el és a teret is úgy rendezték be, hogy ezek már a színek alapján is elkülönüljenek. A hat típus a következő:

A Microsoft nemrég tette közzé egy érdekes kutatás eredményét, amelyben arra keresték a választ, hogy milyen jellegű veszélyeknek ilyen mértékben vagyunk kitéve a digitális térben. Négy kategóriát állítottak fel: Tolakodás (pl. bejelölnek kéretlenül), a Viselkedés (pl. trollkodás), Szexuális és végül a Jóhírnév csorbítása. A kutatás eredményeként létrejött az ún. Digital Civility Index (DCI), amit az alapján állapítanak meg, hogy a felhasználók hány százaléka volt kitéve ilyen jellegű veszélyeknek, kockázatoknak. A kutatást egy remekül strukturált infografikában is közzé tették, amely (IDE KATTINTVA ) érhető el (angol nyelven). A lapozás után pár érdekességet kimazsolázva szeretettel nyújtunk át egy csokorban.

2015-ben a neves Associated Press hírügynökség munkába állította a Wordsmith nevű szoftvert, ami a gazdasági hírek egy részét automatikusan generálja, a gép által készített szövegek az újságírók által írottak mellett jelennek meg a hírfolyamban. Amikor 2003-ban Stephen Wolfram publikálta az első teljes mértékben mesterséges intelligencia által bizonyított matematikai tételt, már lehetett sejteni, hogy egy nap ezek a rendszerek cikkeket is írhatnak majd, de talán senki nem gondolta, hogy ez a pillanat ilyen hamar elkövetkezik. A dolog még fundamentálisabb, ha belegondolunk, hogy nem csak mesterséges intelligenciák írnak cikkeket, hanem azok is olvassák. Számtalan rendszer van, a Facebook algoritmusaitól a titkos szolgálatok rendszereiig, melyek szövegeket elemeznek és értelmeznek. A szöveg szerepe, ami évszázadokon át a tudás megjelenési formája és így tulajdonképpen a tudás maga volt, megváltozik, ahogy a technika fejlődik. Mindez magával hozza a tudásról alkotott koncepcióink változását is.

Tanév elején írtam egy cikket arról, hogy vajon mi lehet az iskolai könyvtárak sorsa a digitalizálódó világban (ITT), amire sokan és sokféleképpen reagáltak. Abban mindenki egyetértett, hogy valamilyen probléma van, de hogy pontosan mi az és mi is lehetne a megoldása, abban már nagyon eltértek a vélemények. Vannak, akik szerint az gond forrása, hogy digitalizált világban már nincs szükség az idejétmúlt papírra, ahol több könyvtárat hord mindenki a zsebében, kár erre termeket fenntartani. Mások szerint az a baj, hogy a képernyő-világgal elveszik a valódi kultúra, az olvasás leglényege, ami marad az üres, tartalmatlan, értéktelen. Nem tisztem és nem is célom dönteni a vitában, de volt egy olyan eleme, ami újabb gondolkodásra késztetett.

Gyakran merült fel az az érv, hogy ha nem lenne iskolai könyvtár, akkor vajon hol tartanák meg a könyvtári órákat? Ami elsőre tűnhet viccesnek, miért tartsunk fenn egy termet és egy főállású alkalmazottat azért, hogy évente három-négy órát tarthassanak ott (és rögtön elnézést kérek azoktól, akik sokkal, de sokkal több órát tartanak a könyvtárban évente)? De amint egy kicsit belegondoltam, rájöttem, hogy nagyon is fontos szempontról van szó.

A PISA-sokk szakszót már több ország is megismerte, németek, portugálok, svédek szembesültek azzal, hogy remeknek gondolt oktatási rendszerük a nemzetközi összehasonlításban minden csak nem remek. Mindenhol jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy változtassanak és az eredmények nem is maradtak el. Ugyan nekünk már három éve is kijuthatott volna belőle, a hazai oktatási rendszer változtatásai nem az OECD felmérésére adott válaszok voltak, hanem valamilyen nehezen megfogható, de annál károsabb oktatáspolitikai nosztalgia eredményei.

Futótűzként terjedt a weben egy cikk, amiben egy matematikatanár végre megválaszolta, hogy miért van szükségünk matematikára. Sokan és nagy lelkesedéssel osztják meg a gondolatsort, hogy a matematika tanulásának célja az önkifejezés, a tévedések elfogadásának tanítása vagy éppen annak felismertetése lenne, hogy a megoldáshoz több úton is el lehet jutni. Míg első hallásra nekem is nagyon rokonszenvesnek tűnik az érvelés, kicsit belegondolva már problematikusabbnak látom. Megkérdőjelezni azt, hogy mi szükség is van a tantárgyára, szerintem minden tanárnak munkaköri feladata. Sokkal többet és sokkal gyakrabban fel kellene tennünk magunknak ezt a kérdést, mielőtt a diákok teszik fel, még akkor is, ha tartunk a válaszoktól. Feltehetjük a kérdést kicsiben: Miért pont a papucsállatkát tanítjuk az egysejtűek közül? Miért pont csendéletet kell festeni? Miért pont a Vörös és fekete a romantikus regény, amit tanítunk? De feltehetjük nagyban is: Miért kell egyáltalán kémiát tanulni? Mi szükség van az ének-zenére?

Mi történne, ha az iskolai könyvtárból kidobnánk az összes olyan könyvet, amit egy éve nem kölcsönzött ki senki? Ha csak azokat, amiket nem kölcsönöztek ki ebben az évszázadban? Mikor jutott eszébe utoljára valakinek, aki kíváncsi volt valamilyen adatra, hogy elugorjon a könyvtárba megnézni egy lexikonban? Ki vesz kötelező olvasmányt, ha letöltheti ingyen a MEK-ről? Da ha ennyi minden változik, akkor mire való az iskolai könyvtár? És mire való az iskolai könyvtáros? Szerintem ezen érdemes egy kicsit elgondolkodni és érdemes egy kicsit körülnézni, hogy mi történik a világban.