Ha valaki nagyon lassan követi csak a technika fejlődését, megvan az az előnye, hogy kevesebbet kell költenie elavuló technológiákra. Ha például most szeretné valaki lecserélni a bakelitlemezeit valami modernebb hanghordozóra, átugorhatja CD-t, a DVD-t és rögtön gyűjtheti a zenéket valamilyen mozgó alkatrész nélküli, digitális tárolón (pl. egy pendrive-on). Ez egy minap megjelent tanulmányt olvasva (ITT TALÁLHATÓ) jutott eszembe, amiben a mostanában divatos kifordított osztályterem koncepcióját bírálják a szerzők. Ha valóban meghaladott ez a tanulási modell, akkor könnyedén túl lendülhetünk rajta, hiszen mifelénk még alig kezdték el használni egyáltalán.

A kifordított osztályterem lényege, hogy megfordul a tananyag leadásának és feldolgozásának színtere. A klasszikus modellben, a tanár az órán leadja az anyagot és a diákok azt feldolgozzák otthon. A fordított osztályterem esetében a diákok előbb otthon elolvassák (vagy megnézik videón) az anyagot, majd az órán közösen feldolgozzák, dolgoznak vele. Most azt tesztelték, hogy vajon melyik sorrend vezet hatékonyabb tanuláshoz. (Végre nem csak arról beszél valaki, hogy szerinte mi lenne jó, hanem kísérleteket, méréseket is végez róla, ahogy erről EGY KORÁBBI CIKKBEN már írtunk.) Lássuk, mit és hogyan vizsgáltak!

Az internetbiztonsággal, illetve annak hatásos elsajátításával foglalkozó első cikkünkben online forrásokat kerestünk, és így próbáltuk meg kitalálni, hogyan is készíthetnénk fel diákjainkat, gyermekeinket az online létre. A cikksorozat mai fejezetében az online szocializáció újabb helyszínére látogatunk el, ami nem más, mint a család. Jó eséllyel gondolható, hogy a szülők otthon hatalmas erőkkel és energiával készítik fel csemetéiket a digitális állampolgárságra. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy a helyzet komoly, hiszen a gyerekek átlagosan napi 3-4 órát töltenek gép előtt, a közösségi oldalak használata is elterjedt, hiszen az általános iskolás korosztályban (10 év fölött) a Netgeneráció 2010 kutatás résztvevőinek több, mint 70%-a, 14 fölött minden iskolatípusban 90% fölött vannak jelen közösségi oldalakon. Részletek a lapozás után!

Nem csak a magyar oktatási rendszer van átalakulóban, nagy és igencsak vitatott reformok zajlanak például Angliában is. Az átalakításokhoz Albion Hoffmann Rózsája, Michael Gove nagyszerű szövetségest is szerzett magának, a tudományos népszerűsítés fenegyerekét, a gyógyszergyárak ostorát Ben Goldacre-t. Goldacre egyik nagysikerű konyve, a Rossz tudomány idén jelent meg magyarul (ITT RENDELHETŐ), ebben a könyvben sorra veszi a különféle áltudományos és humbug gyógymódokat a csontkovácsolástól a homeopátiáig, a méregtelenítéstől a megadózisú vitaminokig és bemutatja, hogy mit mondanak ezekről a hitelt érdemlő vizsgálatok. Érdekes módszertani útmutató is a könyv, hiszen bemutatja, hogy milyennek kell lennie egy olyan klinikai vizsgálatnak, amiben megbízhatunk.

Az orvostudományban az 1980-as évek végén kezdett el elterjedni a bizonyítékon alapuló megközelítés. Lényege, hogy a hagyományok, a szóbeszéd és az egyedi esetekből leszűrt következtetések helyett alapos, megismételhető, statisztikailag bizonyított vizsgálatokra alapozza az egyes kezelésekről hozott döntéseket. Furcsának tűnhet, hogy ez az elv csak harminc éves és tény, hogy korábban is megfigyelhetők voltak próbálkozások ilyen irányba (ilyen például Semmelweis esete is), de egységes rendszerként, az orvoslás egészét meghatározó alapvetésként valóban csak ekkor került elő. Magának a módszernek egészen megdöbbentő eredményei is voltak, évekig elfogadott kezelés volt, hogy a súlyos fejsérülést kapottaknak a duzzadást elkerülendő szteroidot adtak. A kezelés teljesen logikusnak tűnt, mégis, mikor elvégeztek egy klinikai tesztet kiderült, hogy a szteroid kezelés növeli a halálozás valószínűségét (nem nagyon, de mérhetően). Hiába volt tehát mindenki meggyőződve a kezelés hasznáról, hiába következett ez az elméletekből, a tapasztalat szerint nem segített. A kérdés az, lehet-e ezt az elvet a tanításra alkalmazni.

Fontos, hogy az interneten is biztonságban legyünk, ez kétségtelen. Nem csak mi, hanem a gyerekeink, meg a gyerekeink gyerekei, és így tovább. Egyre többet hallani arról, hogy a gyerekek, diákjaink gondtalanul és gondatlanul osztanak meg információt magukról. Ebben a sorozatban arra próbálunk választ keresni, hogy kitől és hogyan tanulhatja meg egy diák, hogy mit is jelent a felelős online lét, avagy mi fán terem a digitális állampolgárság. Átnyálazva az internetet, arra jutottam, hogy a digitális állampolgárok képzésének a helyszíne lehet a) a család, b) az iskola és c) online felületek, amelyek erre szakosodtak. Ma a harmadik lehetőséget vesszük górcső alá, és arra keressük a választ, hogy ha online indul el valaki, mi mindent tudhat meg az online biztonságról és  a közösségi oldalak felelős használatáról a mezei felhasználó.

Most, hogy hetedik éve nyúzzuk a TanárBlogot, egyre több helyen egyre több minden jelenik meg rólunk. Érdekes és izgalmas látni, ahogy két ’renegát’ tanár magánkezdeményezése egyre nagyobb hullámokat ver. Ez mára odáig jutott, hogy egyenesen a fejlesztés-szolgáltatás Microsoft-jának kiáltottak ki minket. Úgy érzem, egy pillanatra érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is a TanárBlog – és mi nem. Lapozás után őszinte kitárulkozás!

Nemrég szóltunk a mindig sikeres ’tökéletes’ tanárról – legalábbis ahogy ez konferencia előadásokból, vagy blogokból kiolvasható. A tökéletes tanár második fontos ismérve a tökéletes diák. Milyen is ő? Hogyan viszonyuljunk hozzá? És legfőképpen: mi van, ha nem úgy tökéletes, ahogy nekünk kényelmes? A minap gyerekeim kérésére (9 és 7 évesek) megnéztük az Ének iskolája című műsort a televízióban. Itt gyerekek énekelnek egy ’tanárral’, majd a végén osztályozzák őket. Azt gondolom, hogy az osztályzás minden rossz reflexe tökéletesen működik a műsorban – nem adok ötöst, pedig a lehető legjobbat nyújtottad, nem adok hármast sem, nehogy megbántódj (hármas nincs is egyébként), illetve könnyes szemmel elsuttogott dicshimnusz után is jön a jegy: amit csináltál, az zseniális, átlépted saját magad árnyékát, sikerült azt a kis pluszt megtalálni, én magam sem énekelnék ennél jobban! A jegy tehát: 4! Az alábbi posztot Ollé János kiváló írása ihlette egy egyetemi oktató dilemmáiról, megítéléséről.

Lassan már én is unom, hogy a digitális bennszülöttek létezéséről vagy nem létezéséről írogassak, de egyfelől úgy látszik, hogy ez az elképzelés még mindig népszerű, másrészt tegnap olyan élményem volt, ami újfent alátámasztotta, hogy a digitálisnak gondolt nemzedék talán nem is olyan digitális, mint szeretnénk hinni. Ha bárki IKT-képzést tart, IKT-ról kezd el beszélni, szinte biztos, hogy a Z-generációról, a digitális bennszülöttekről és bevándorlókról szól az első dia. Ki is alakul egy kép arról, hogy a mai gyerekek mennyire természetesnek veszik és mennyire természetesen használják a technikát, milyen jártasak a virtuális világokban. (Ezt követi többnyire az, hogy a hallgatóság, a tanárok ezzel szemben milyen lemaradottak, talán reménytelenek is.) Ez a kép szerintem nem csak hibás, hanem nagyon káros is.

Ahogy a korábbi bejegyzésemből is kiderült, éppen erdei iskolában vagyok a 14-15 éves diákjaimmal. A többféle foglalkozás között szerepel a meteorológiai vizsgálat is. Ehhez több kis mérőállomást helyeztünk el a tábor területén, a gyerekek feladata volt, hogy rendszeresen leolvassák az értékeket. Egy csapat egyszer aggódva jött, hogy elromlott az állomás, mivel 72 fokot mutat. Felvilágosítottam őket, hogy valaki átállította Celsius fokról Fahrenheitre a gépet, számolják át és kész is van. Hogyan kell átszámolni, kérdezték ők. Mondtam, hogy ott a zsebükben a telefon, azon van mértékegység átváltó. Ja tényleg - volt a válasz!

A tökéletes tanárt arról lehet megismerni, hogy nem hibázik, nem téved, és minden helyzetben feltalálja magát. Nyitott és elfogadó, a diákjai mindig nyitott fülekkel találnak rá, a konfliktusokat legalább olyan jól kezeli, mint Anya az Anna, Peti, Gergő-ben, valamint szakmailag is tévedhetetlen. A tökéletes tanár jellemző előfordulási helye: konferenciák, illetve blogposztok. A minap egy liverpooli konferencián hallgattam végig azt az előadást, amelyben az angoltanítás nagyjainak kellett volna saját kudarcaikról vallani, illetve ehhez kapcsolódóan olvastam pár blogposztot, és rá kellett jönnöm: a legkomolyabb (valóban gyakran igen viccesen előadott) kudarc nem más, mint az az eset, amikor 10 évesen nem sikerült egy osztrák leendő nyelvtanárnak beszélgetnie egy angol turistával. Valahogy mintha a kudarc kevéssé lenne része a (tanár)ember szakmai fejlődésének.

A jövőben élünk. Nagyon sok olyan dolog vesz minket körbe, ami gyerekkoromban a sci-fikben fordult csak elő. Tény, sok dolog nem jött be, nem járunk nyaralni a Holdra és nem repülő autókkal közlekedünk a városban, viszont videotelefonálunk, van egy olyan eszközünk, amin bárhol elérhetők vagyunk és bármilyen információt megszerezhetünk egy pillanat alatt vele. Ugyan a tudományos fantasztikus regényekben és filmekben ezek legalább könyv nagyságúak és beszélgetni kell velük, nem pedig beírni, amit tudni akarunk, de a lényeg ugyanaz. Bámulatos az a fejlődés, ami akár az elmúlt tíz évben történt. De képesek vagyunk-e kihasználni?

Néha azt érzem, olyanok vagyunk, mint egy ősember, akinek a kezébe nyomnak egy számológépet. Nézzük, forgatjuk, kalapálunk vele, rájövünk, hogy nyomogatni lehet és akkor változnak rajta a képek. Biztosan jól lehet vele jósolni, vagy rajzolni... de azt, hogy valóban mire való, nem nagyon  találjuk ki. Itt van nekünk az internet, a vezeték nélküli technológia, a geolokácio (GPS), a QR-kódok, de hogy ezeket a tanításban hogyan használhatjuk, azt még csak pedzegetjük.

Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal - mondta a rádió 1956-ban, de ezt talán mi tanárok is elmondhatjuk. A világ bonyolult és mi gyakran próbáljuk leegyszerűsíteni, hogy a diákjaink megértsék. Hol vannak a határok, mennyire érdemes leegyszerűsíteni a dolgokat, honnantól lesz hazugság a hazugság? Évek óta tanítottam a diákjaimnak, hogy a repülőgépek a jellegzetes szárnyprofil miatt tudnak repülni. A felső részen nagyobb utat tesz meg a levegő, ezért kisebb a nyomás, ez felhajtóerőt generál. Szerencsére még soha egy diák sem kérdezte meg, hogy akkor hogyan tudnak a műrepülők fejjel lefelé fordított géppel repülni?

Szerencsére kevés diák próbál meg repülőgépet építeni a fizikaórán hallottak alapján, de van azért több terület is, ahol ezek a hazugságok kifejezetten veszélyesek lehetnek. John McDonald, aki egy amerikai egyetemen tanít, összegyűjtötte, hogy mit is tudunk mindazokról a tulajdonságokról, amiket a diákoknak felemlegetünk, amikor az öröklődésről van szó (IDE KATTINTVA). Tankönyvekben olvashatjuk, hogy a nyelvpödörítés képessége domináns, a lenőtt fülcimpa recesszív, a hátrahajló hüvelyk domináns és így tovább. A komoly publikációkkal alátámasztott oldalból kiderül, hogy ezek egyike sem az. Egyetlen olyan jól megfigyelhető tulajdonságot talál csak, ami tényleg egy gén által meghatározott, így a mendeli öröklődés bemutatására alkalmas, ez a nedves vagy száraz fülzsír.