Nemrég szóltunk a mindig sikeres ’tökéletes’ tanárról – legalábbis ahogy ez konferencia előadásokból, vagy blogokból kiolvasható. A tökéletes tanár második fontos ismérve a tökéletes diák. Milyen is ő? Hogyan viszonyuljunk hozzá? És legfőképpen: mi van, ha nem úgy tökéletes, ahogy nekünk kényelmes? A minap gyerekeim kérésére (9 és 7 évesek) megnéztük az Ének iskolája című műsort a televízióban. Itt gyerekek énekelnek egy ’tanárral’, majd a végén osztályozzák őket. Azt gondolom, hogy az osztályzás minden rossz reflexe tökéletesen működik a műsorban – nem adok ötöst, pedig a lehető legjobbat nyújtottad, nem adok hármast sem, nehogy megbántódj (hármas nincs is egyébként), illetve könnyes szemmel elsuttogott dicshimnusz után is jön a jegy: amit csináltál, az zseniális, átlépted saját magad árnyékát, sikerült azt a kis pluszt megtalálni, én magam sem énekelnék ennél jobban! A jegy tehát: 4! Az alábbi posztot Ollé János kiváló írása ihlette egy egyetemi oktató dilemmáiról, megítéléséről.

Lassan már én is unom, hogy a digitális bennszülöttek létezéséről vagy nem létezéséről írogassak, de egyfelől úgy látszik, hogy ez az elképzelés még mindig népszerű, másrészt tegnap olyan élményem volt, ami újfent alátámasztotta, hogy a digitálisnak gondolt nemzedék talán nem is olyan digitális, mint szeretnénk hinni. Ha bárki IKT-képzést tart, IKT-ról kezd el beszélni, szinte biztos, hogy a Z-generációról, a digitális bennszülöttekről és bevándorlókról szól az első dia. Ki is alakul egy kép arról, hogy a mai gyerekek mennyire természetesnek veszik és mennyire természetesen használják a technikát, milyen jártasak a virtuális világokban. (Ezt követi többnyire az, hogy a hallgatóság, a tanárok ezzel szemben milyen lemaradottak, talán reménytelenek is.) Ez a kép szerintem nem csak hibás, hanem nagyon káros is.

Ahogy a korábbi bejegyzésemből is kiderült, éppen erdei iskolában vagyok a 14-15 éves diákjaimmal. A többféle foglalkozás között szerepel a meteorológiai vizsgálat is. Ehhez több kis mérőállomást helyeztünk el a tábor területén, a gyerekek feladata volt, hogy rendszeresen leolvassák az értékeket. Egy csapat egyszer aggódva jött, hogy elromlott az állomás, mivel 72 fokot mutat. Felvilágosítottam őket, hogy valaki átállította Celsius fokról Fahrenheitre a gépet, számolják át és kész is van. Hogyan kell átszámolni, kérdezték ők. Mondtam, hogy ott a zsebükben a telefon, azon van mértékegység átváltó. Ja tényleg - volt a válasz!

A tökéletes tanárt arról lehet megismerni, hogy nem hibázik, nem téved, és minden helyzetben feltalálja magát. Nyitott és elfogadó, a diákjai mindig nyitott fülekkel találnak rá, a konfliktusokat legalább olyan jól kezeli, mint Anya az Anna, Peti, Gergő-ben, valamint szakmailag is tévedhetetlen. A tökéletes tanár jellemző előfordulási helye: konferenciák, illetve blogposztok. A minap egy liverpooli konferencián hallgattam végig azt az előadást, amelyben az angoltanítás nagyjainak kellett volna saját kudarcaikról vallani, illetve ehhez kapcsolódóan olvastam pár blogposztot, és rá kellett jönnöm: a legkomolyabb (valóban gyakran igen viccesen előadott) kudarc nem más, mint az az eset, amikor 10 évesen nem sikerült egy osztrák leendő nyelvtanárnak beszélgetnie egy angol turistával. Valahogy mintha a kudarc kevéssé lenne része a (tanár)ember szakmai fejlődésének.

A jövőben élünk. Nagyon sok olyan dolog vesz minket körbe, ami gyerekkoromban a sci-fikben fordult csak elő. Tény, sok dolog nem jött be, nem járunk nyaralni a Holdra és nem repülő autókkal közlekedünk a városban, viszont videotelefonálunk, van egy olyan eszközünk, amin bárhol elérhetők vagyunk és bármilyen információt megszerezhetünk egy pillanat alatt vele. Ugyan a tudományos fantasztikus regényekben és filmekben ezek legalább könyv nagyságúak és beszélgetni kell velük, nem pedig beírni, amit tudni akarunk, de a lényeg ugyanaz. Bámulatos az a fejlődés, ami akár az elmúlt tíz évben történt. De képesek vagyunk-e kihasználni?

Néha azt érzem, olyanok vagyunk, mint egy ősember, akinek a kezébe nyomnak egy számológépet. Nézzük, forgatjuk, kalapálunk vele, rájövünk, hogy nyomogatni lehet és akkor változnak rajta a képek. Biztosan jól lehet vele jósolni, vagy rajzolni... de azt, hogy valóban mire való, nem nagyon  találjuk ki. Itt van nekünk az internet, a vezeték nélküli technológia, a geolokácio (GPS), a QR-kódok, de hogy ezeket a tanításban hogyan használhatjuk, azt még csak pedzegetjük.

Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal - mondta a rádió 1956-ban, de ezt talán mi tanárok is elmondhatjuk. A világ bonyolult és mi gyakran próbáljuk leegyszerűsíteni, hogy a diákjaink megértsék. Hol vannak a határok, mennyire érdemes leegyszerűsíteni a dolgokat, honnantól lesz hazugság a hazugság? Évek óta tanítottam a diákjaimnak, hogy a repülőgépek a jellegzetes szárnyprofil miatt tudnak repülni. A felső részen nagyobb utat tesz meg a levegő, ezért kisebb a nyomás, ez felhajtóerőt generál. Szerencsére még soha egy diák sem kérdezte meg, hogy akkor hogyan tudnak a műrepülők fejjel lefelé fordított géppel repülni?

Szerencsére kevés diák próbál meg repülőgépet építeni a fizikaórán hallottak alapján, de van azért több terület is, ahol ezek a hazugságok kifejezetten veszélyesek lehetnek. John McDonald, aki egy amerikai egyetemen tanít, összegyűjtötte, hogy mit is tudunk mindazokról a tulajdonságokról, amiket a diákoknak felemlegetünk, amikor az öröklődésről van szó (IDE KATTINTVA). Tankönyvekben olvashatjuk, hogy a nyelvpödörítés képessége domináns, a lenőtt fülcimpa recesszív, a hátrahajló hüvelyk domináns és így tovább. A komoly publikációkkal alátámasztott oldalból kiderül, hogy ezek egyike sem az. Egyetlen olyan jól megfigyelhető tulajdonságot talál csak, ami tényleg egy gén által meghatározott, így a mendeli öröklődés bemutatására alkalmas, ez a nedves vagy száraz fülzsír.

Sok kérdés, email érkezett (sőt még itt a TanárBlogon poszt is született) az általunk indított IKT Híradó oldal sorsával kapcsolatban. Arra gondoltunk, hogy itt válaszolunk minden feltett kérdésre, illetve megosztjuk a bennünk felmerült kérdéseket az IKT hírportálokkal kapcsolatban. Ismét szélsőséges, némileg talán hangulatkeltő, mindenesetre feltétlenül szubjektív poszt következik a lapozás után. (ha esetleg valakinek nincsen türelme végigolvasni a cikket, egy mondatban a lényege: annyi jó hírt posztolunk a Facebook oldalunkra, hogy érdemes lájkolni minket MÉGPEDIG ITT!

Nincs ingyen ebéd tartja a közgazdaságtani alapvetés, valakinek valahol fizetnie kell a termékekért. Az internetet használóknak mégis úgy tűnhetett, ez az új digitális világ nem a megszokott szabályok szerint működik. Nem hogy ingyen ebéd, hanem tízfogásos lakoma várja azokat, akik ide jönnek. Hozzászoktunk, hogy az internetes tartalom és az internetes szolgáltatás ingyen van. Úgy tűnt, hogy a hirdetéses modell, ahol egy-két reklám megtekintésével fizetünk a szolgáltatásokért jól működik. Annyira megszoktuk ezt, hogy (legalábbis itthon, Európa szegényebbik felén) nem nagyon vitt rá a lélek senkit arra, hogy bármilyen tartalomért, programért pénzt adjon ki. Számunkra, tanárok számára ez paradicsomi állapot volt, hiszen mindenféle remek dolgot elérhettünk, használhattunk a diákjainkkal és nem kellett az igazgatónál könyörögni, hogy vegye meg ezt vagy azt a méregdrága programot az iskolának.

Az utóbbi hetekben azonban egyre-másra szembesülök azzal, hogy jól megszokott programok, weboldalak, alkalmazások zárnak be, tűnnek el.Bezárt a Picnic képregény készítő, az Embedit.in beágyazó program, tovább drágult a Ning (megszűnt a mini opció, ami ideális és megfizethető volt a tanárok számára), nincs többet Aviary képszerkesztő, hamarosan leáll az MSN, valamint a Google Reader is, véget ért a Posterous mikroblog. Eddig is előfordult, hogy egy-egy oldal lehúzta a rolót, az ember hozzá is volt szokva, hogy néha alternatívákat kell keresnie, de most mintha megnőtt volna a bezárások száma.

Érdekes írást szemléz a Metazin (ITT OLVASHATÓ), E. D. Hirsch írása a konzervatívnak tartott City Journal című folyóiratban jelent meg (ITT), címe A Wealth of Words (A szavak kincse). A neveléstudós Hirsch a cikkben azonosítja, hogy mi az amerikai oktatási rendszer legnagyobb problémája: a szókincsfejlesztés elhanyagolása. Ebből azután levezeti, hogy általánosságban a kompetencia-alapú tanítás, a tantervi szabadság, a gyakorlat-orientált tanítás a felelős az Egyesült Államok intellektuális hanyatlásáért, az egyre növekvő társadalmi különbségekért, az oktatás csődjéért. Érdemes végigkövetni Hirsch gondolatmenetét, hiszen sokban hasonlít mindarra, amit itthon is hallhatunk egyes oktatáspolitikusoktól.

Hirsch kezdőpontja, hogy évek óta romlik a diákok teljesítménye az amerikai felvételi teszteken (SAT), legalábbis a verbális részén. Megállapítja, hogy nagyon erős az összefüggés a felvételi eredmény és a diplomaszerzés között, majd kijelenti, hogy a verbális felvételi tulajdonképpen egy szókincs-teszt. A gond tehát, hogy nem fejlesztjük eléggé a szókincset, hiszen akkor javulnának a felvételi eredmények is és jobbak lennének a diákok is. Talán felesleges is rámutatni, hogy a felvételi és a diplomaszerzés közti kapcsolat nem feltétlenül jelent olyan oksági viszonyt, mint amilyet a szerző feltételez. Jelen pillanatban is erős az USA-ban a felvételi, a SAT kritikája. Sokan figyelmeztetnek rá, hogy miután ez a teszt kezdett egyeduralkodóvá válni, egyre specializáltabban készítettek fel a középiskolák csak erre a tesztre, aminek következménye lehet, hogy a valós tudás egyre csökken. Ezt a folyamatot történelmi példákból is ismerhetjük, a kínai császárság hivatalnokvizsga-rendszere már végigjárta azt az utat, ami a kezdetben hasznos teszteléstől a teljesen öncélúvá válásig vezet.

Ha jól emlékszem a Facebookon jött szembe velem az isaszegi csatáról készült videó, lett is cikk belőle itt a TanárBlogon. Láthatóan ugyanaz a csapat készítette, mint korábbi mohácsi csatáról szólót (arról is írtunk). Meg szerettem volna nézni, hogy mit csinál még a Történelmi Animációs Egyesület, ami ezt a két filmet is készítette, de az oldaluk (e-history.hu) nem működött. Rákerestem hát a neten és nagy örömömre, nem csak azt találtam meg, hogy átköltöztek a Facebookra, hanem azt is, hogy szerződést kötöttek a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal is, az erről szóló sajtóközlemények itt és itt találhatók. Ebben a sajtóhírben nem esett ugyan szó az animációkról, viszont valamilyen stratégiai játékot emlegettek, amihez sorra készülnek az érdekes csaták. A játék neve Harcmezők, de érdekes módon a sajtóhír nem mutatott rá, hogy hol érhető el a játék. Még az internetes keresők sem segítettek, bármilyen szavakat írtam be, csak sajtóhíreket kaptam linkek nélkül.

Pedig engem nagyon érdekelt, hogy milyenek ezek a játékok. Nem maradt más hátra, mint közérdekű adatigényléssel fordulni az Archívumhoz, ebben segített a Ki mit tud? oldal, ahol nagyon egyszerűen nyújthatóak be a kérelmek az állami szerveknek. Az én adatigénylésem és az eredménye ide kattintva található. Ha már amúgy is kérdezgettem, hát az is érdekelt, hogy mennyibe került ez egész, hány adóforint ment el rá. Az átküldött szerződésből kiderül, hogy a Nemzeti Archívum bruttó 9,9 millió forintot fizetett összesen három dologért: egy 50 csatát bemutató flash alapú játékért (ez lenne a Harcmezők), egy kereskedelemben kapható játékszoftverhez készített magyar vonatkozású kiegészítőért, valamint öt darab animációs film (25-30 percesek) elkészítéséért, amik magyar hadtörténelem nagy csatáit mutatják be az Árpád-háztól a 16. századig. Nagy örömömre az Archívum válaszában az is benne volt, hogy hol találhatók meg a stratégiai játékok: ide kattintva.

Mindannyian ki vagyunk téve (internetes) zaklatásnak, ám ez különösen igaz a diákjainkra. A Magyar Narancs portálján megjelent, majd sokak által megosztott cikk is erről szól. Szóba kerül a szexting, meg a flaming, illetve néhány halálesettel végződött kiberzaklatási esetet is bemutatnak. Helyesen és jogosan. Mert hogy ilyen van. Meg olyan is van, hogy a gyerekek összeverekednek a szünetben, esetleg kövekkel ’felfegyverkezve’ egymásnak esnek az iskola melletti építkezésen. Az idézett cikk egyébként felveti a tanárok és szülők felesősségét is. Szintén jogosan. A lapozás után személyes tapasztalatok, illetve néhány kutatás segítségével megpróbálom magamban is árnyalni az internetes zaklatásról kialakult képet. Tarts velem, kedves olvasó!