Az utóbbi hetekben sokat gondolkodom azon, miért is tanítjuk azt, amit tanítunk. Vannak természetesen olyan praktikus ismeretek, amiknél ez a kérdés nem merül fel, a nyelvek ismerete esetleg, az alapműveletek számtanból vagy maga az olvasás, de mindezeken túl már joggal kérdezhetjük meg, hogy minek tanítjuk a dolgokat, leginkább pedig miért pont azt, annyit és úgy, amiként tanítjuk. A gondolatsor elindítója Paul Lockhart írása volt, melynek címe: Egy matematikus panasza. A cikket érdemes elolvasni, érvelésének lényege, hogy amit matematika címén tanítanak az iskolákban, az a lehető legtávolabb áll a matematikától és a lehető legalkalmasabb arra, hogy elvegye a diákok kedvét tőle.
Megállapítja például, hogy csak nagyon kevesen vannak, akiknek valaha szükségük lesz életük során matematikából bármire, amit harmadikos koruk után tanultak. Tény, legfeljebb tíz százalék valóban olyasmivel fog foglalkozni élete során, amihez kellenek a megtanult ismeretek, de kilencven százalék nem.  Átgondolva mindazt, amit a közoktatásban tanítunk a diákoknak nagyon hasonló arányokat találhatunk. Meglehet, hogy tíz százalék, aki az adott pálya irányába megy el, majd hasznát veszi a tanultaknak, de több nem. Ha ez így van, akkor az oktatás hatékonysága nem jobb Drezda bombázásáénál és minden gyerek számára valójában haszontalan az iskolában töltött ideje kilenc tizede.
Tegye a kezét a szívére minden tanár és próbálja megmagyarázni, hogy mi értelme van a saját tantárgya egyes részleteinek: a Szigeti veszedelemnek, a vonatkozó névmásnak, a citromsav-ciklusnak, a Hund-szabálynak, a szinusz-tételnek, Kis Károly magyar királynak. Ha a válasz az, hogy nem sok, hogy ezek nélkülözhetőek lehetnek, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mi alakította ilyenre a tananyagot.
Biztosak lehetünk abban, hogy a tananyag-szerkezetnek hatalmas tehetetlensége van. Nehezen kerül be bármi új dolog és még nehezebben kerül ki valami régi.  Hiába állították már kimondása (1892) után két évvel Haeckel biogenetikai alaptörvényéről, hogy ostobaság, még az 1980-as években is adtak ki olyan tankönyveket, amikben szerepelt. Időről időre vannak ugyan nagy tananyagreformok, eltűnt például a kötelező görög, azután a latin is, de végső soron ez nem más, mint: átrendezni a nyugágyakat a Titanic fedélzetén, az alapvető tananyagstruktúra, hogy mit tartunk megtanulandónak nem változik.

Nemrég volt a Biztonságos Internet Nap, amely kapcsán érdemes talán egy-két percig elgondolkodni a 'dolgok állásán'. Természetesen mindenki szeretne egy biztonságosabb, jobb online világban élni.  A kérdés csak az, hogy a saját gyerekeinket, tanítványainkat képesek vagyunk-e (lehetünk-e) megtanítani arra, hogy vigyázzanak magukra. Szerintem a válasz egyértelműen NEM. Sajnos, teszem hozzá gyorsan. És nem azért nem, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem tudjuk - tudhatjuk. Lapozás után további harcos szomorkodás, kattintson!

Írtunk már a jelenségről többször, de a történet csattanóját egy hírösszefoglaló alján hagytuk méltatlanul eltűnni olvasatlanul a TanárBlog archívumában. Pedig nagyon fontos dologról van szó. És ez nem más, mint a tartalmak, a tudás megosztása közösségi oldalakon, vagy csak az interneten általában. Tanárként. Röviden igyekszünk bemutatni néhány próbálkozást, amely pont azért született, hogy a tanárok kényelmesen oszthassák meg az általuk létrehozott tartalmat, végül arról is írunk, hogy a világ digitálisan fejlett részein ez már közel sem pusztán szórakozás és jótett, hanem elvárás. Vagyis elmondhatjuk, hogy a a digitális jövő jelmondata lehet az ossz meg, és uralkodj. Vagy még inkább: ossz meg, ha munkát szeretnél! Részletek a lapozás után.

Ha bármikor szó esik az internetről, várhatóan az első tíz percben bedobja valaki, hogy: persze egy csomó minden van a weben, de az teljesen megbízhatatlan. Ebben az érvelésben azután a következő három percen belül előkerül a Wikipedia, mint a megbízhatatlanság non plus ultrája: milyen már, hogy akármilyen nyikhaj beleírhat bármit?

Ne foglalkozzunk most azzal aprósággal, hogy a nagy enciklopédiák utolsóként megjelent kötete többnyire a (vaskos) hibajegyzék volt külön kötetben. Azzal sem, hogy ha egy enciklopédia végre, több évtizedes szerkesztői munka után megjelent az új szerkesztőbizottság már neki is kezdhetett a munkának a pár évtized múlva megjelenő következő kiadáson. Inkább azon gondolkodjunk el, kinek a dolga, hogy a Wikipédia pontos legyen?

Az elmúlt napokban sok mindent olvastam, sokakkal beszélgettem (részben az Educatio kiállításon) és egy számomra elég furcsa gondolat kezdett körvonalazódni, amit most leírok: lehet, hogy az e-learning visszaállítja (vagy inkább konzerválja) az ipari forradalom által létrehozott iskolát? Hogy mire is gondolok? Előszöris a Facebookon ajánlott Bujtás Barbara (köszönöm!) egy videót, ahol Alvin Toffler beszélt arról, hogy az oktatási rendszert miért szükséges kidobni, és teljesen újat csinálni helyette. Az ipari forradalom - így Toffler - megkívánta, hogy az iskolák fegyelemre tanítsák az embereket (fontos lett, hogy a futószalagok mellett mindenki időben ott legyen, mert nem tudott gördülékenyen folyni a termelés - a földeken 15-20 perc, lássuk be, nem számított). Ebben jók is az iskolák - időre megyünk, beosztja a napunkat, rendszerezi az életünket. Mindent megtanít, amit egy gyárban tudnunk kell. Természetesen más típusú tudásra van szükség ahhoz, hogy a 21. század kihívásainak megfeleljünk. A kérdés, ami felmerült bennem: Nem lehet, hogy az iskolákban a digitális forradalom újratermeli az ipari forradalom által létrehozott osztályokat - a  szó mindkét értelmében?

Ha vannak ugye a digitális bennszülöttek, és vannak a digitális bevándorlók, akkor joggal feltételezhetjük, hogy létezik digitális kultúrsokk is. Ehhez kapcsolódóan lehet érdekes kezdeményezés az e-etikett nevű oldal, ahol 'Hazai szakértők, oktatók, kutatók, művészek kétnapos kerekasztal-beszélgetés keretében alkották meg a magyar digitális e-etikettet, amely gondolatébresztő ajánlásgyűjtemény az e-világban." Mivel nap mint nap van szerencsém tinédzserekkel kommunikálni - online is - arra gondoltam, hogy megkérdezem, hogy ők hogyan látják mindezt, ők mit tartanak fontosnak az online jelenlétük során. A lapozás után megosztjuk újabb (nem reprezentatív) felmérésünk eredményét. Tanároknak szerintem fontos tisztában lenniük azzal, hogy mit várhatnak el a gyerekektől, illetve mi mit jelent, ha a gyerek online mondja vagy teszi. Lapozás után a részletek.

Amikor arról beszélgetünk, hogy a tanításban hogyan lehetne használni az IKT eszközöket, gyakran előkerül a pansz, hogy milyen gyenge az iskolák eszközellátottsága. Alig van gép, alig van interaktív tábla, alig van sávszélesség. Tény, hogy az IKT használat technikai feltételekhez kötött. Ezért is örvendetes, hogy régen várt pályázatok részeként kezd javulni az iskolák eszközparkja. Itt van például ez a hír az Indexről: Kecskemét mindegyik iskolájában van már digitális tábla. Megtudhatjuk belőle, hogy a megyeszékhelyen 350 millió forintot költöttek digitális táblákra és hordozható számítógépekre. Gondolhatnánk, hogy ez remek, de ahogyan lenni szokott, itt is a végén jön a fekete leves: A legtöbb eszköz informatikai szaktanterembe került. Az informatikai eszközöknek eszerint tehát az informatika teremben van a helye. Borzasztó szemlélet ez, az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy az IKT valóban része legyen az oktatásnak.

A napokban be kellett járnom Budapestet - tömegközlekedéssel. Összesen 2.5-3 órát töltöttem a belvárosban, és (részben unalmamban), elkezdtem számolni, hogy hány alkalommal kerültem /kerülhettem volna kapcsolatba gépekkel, a digitális világgal - azaz a virtuális valóság és a valós valóság mezsgyéjén egyensúlyoztam. Tapasztalataim rövid leírását poszt formájában nyújtanám át minden kedves TanárBlog olvasónak. És hogy mindez miért egy IKT blogon jelenik meg, és nem a saját 'én-blogomon'? Nos, ennek két oka van: egyrészt nincs 'én-blogom', másrészt egy nagyon fontos gondolatot (megközelítést) szeretnék illusztrálni mindezzel, amit sajnos nem vagyok képes lefordítani, angolul 'digital fluency' a neve, és rendkívül frappáns megfogalmazás, magyarul talán 'digitális folyékonyság' lehetne, amiről nekem egyrészt a Terminátor 2, másrészt egy olvadó televízió jut eszembe. Pedig a digital fluency jobbat érdemel! Lapozás után jön az útibeszámoló.

Tegnap érdekes vitába bonyolódtam arról, hogy vajon mekkora lehetőségek rejlenek a mobil tanulásban. A telefonjaink valóban egyre okosabbak lesznek és egyre több diák zsebében lapul ott egy-egy ilyen kütyü. A mobiltanulás kezd valamifajta új hívószó lenni, olyan, mint pár éve volt az IKT vagy a webkettő. Mégis, a beszélgetőtársaim elég szkeptikusak voltak. A majdhogynem egyhangú vélemény szerint a mobilok sosem lesznek olyan sokrétűek, mint a akár a netbookok vagy a táblagépek. Ráadásul ahhoz képest, ami a hozzáadott érték lehetne kifejezetten sok a macera azzal, ha ezeket az eszközöket akarjuk használni a tanításban.

Most jön a töredelmes vallomás: én éppen a napokban lettem okostelefon tulajdonos. Többek között pontosan azért, mert azt gondolom, a mobiloknak igenis van komoly lehetősége a tanításban. Ahogyan a számítógépnek is meg kellett és mind a mai napig meg kell találni a helyét az oktatási folyamatban, úgy kellene elgondolkodnunk a mobilokról is. Mára talán már mindenkinek világos, hogy a számítógép nem helyettesíti a korábbi pedagógiai eszközöket, hanem szélesíti a palettát, új lehetőségeket nyit meg. Így kellene gondolkodnunk a mobilokról is.

Nagyon megörültem ma, amikor egy kollégám javaslatára a Bioetika Blog oldalára keveredtem (ITT ÉRHETŐ el az oldal). Amellett, hogy mindnekinek ajánlható szerintem olvasgatásra a blog, egy gondolatot ébresztett bennem, vagyis egy kérdést kellett feltennem magamnak: miért is örülök én ennyire ennek? Magánemberként kétségtelenül érdekes cikkeket, linkeket találtam, jó volt olvasgatni. De az öröm érzése azért türemkedett fel lelkem mélyéről, mert angolos óravázlatokat éreztem meg az oldalon lapozgatva. Ez tényleg lehet így? Gimnáziumi tanárként nekem bioetikának kell örülni, hogy tudjak mit tanítani az órákon? Hát akkor ezt most így hogy? Lapozás után magvas gondolatok!