Gyakran teszem fel magamnak azt a kérdést, hogy miért pont azt tanítom meg a diákoknak, ami a tananyagban van? Hosszú évtizedeken át az egysejtűeket például három élőlény, a papucsállatka, az óriás amőba és a zöls szemesostoros képviselte a biológia tananyagban, de miért pont azok? Miért nem a malária kórokozója, vagy éppen a nyálkagombák? Szerintem fontos, hogy az aktuális tananyag valamiképpen túlmutasson önmagán, a közvetlen információtartalmon túl valami többletet is adjona diákoknak.

Jópár éve már, hogy a tizedikes diákoknak tanítom a molekuláris biolóügia legújabb vívmányait. Nem csak azért, mert nagyon izgalmas az a biológiai tudás, ami ebben van, hanem azért is, mert társadalmilag is fontos, hogy képesek legyenek véleményt alkotni ezekről a témákról. Sőt, egy olyan diák számára, aki nem feltétlenül biológiával szeretne foglalkozni talán ez a legfontosabb. Ahogyan olyan sok mindenben, itt is számos félinformációval, félremagyarázással lehet találkozni, lényeges, hogy a diákok képesek legyen ezeket felismerni.

Miről szól még a cikk?
Egy olyan magam által kódolt oldalról, ami a biológiai sületlenségeken túl a klasszikus érvelési hibák felismerésében is segít a diákoknak.

Diákjaimmal az agy működéséről tanultunk és azon töprengtem, hogy miként lehetne közel hozni, kézzel foghatóvá tenni a számukra az agy működésének különlegességeit. Azt szerettem volna, hogy ne tanári irányítással, hanem kisebb csoportokban tudjanak dolgozni, a kísérleteket ne kelljen sokat magyarázni. Természetesen a vibe-kódolás volt a megoldás. Két óra megfeszített munkával készült el a Pszichológiai labor benne öt könnyen kivitelezhető, de izgalmas kísérlettel.

Sokat lehet aggdni azon, hogy milyen szörnyű hatásai lehetnek a mesterséges intelligenciának és ebben mi is jók vagyunk: elönt minket az igénytelen AI-moslék, erőfeszítés nélkül lehet csak kicsit rossz dolgokat gyártani és elbutít minket, ha gondolkodás nélkül használjuk és megelégszünk a valódi dolgok látszatával. De minden egyes veszély mellé oda lehet rakni egy fantasztikus lehetőséget is. Minden egyes hibáktól hemzsegő Notebook LM grafika mellé oda lehet tenni egy olyan alkalmazást, ami egy valódi pedagógiai helyzetre ad valódi választ, olyat, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

A vibe-kódolás a tanításban teljesen új perspektívákat nyit meg, ha értelmesen használjuk. Ha van egy elképzelésünk arról, hogy kilyen eszközt és milyen tanítási céllal szeretnénk, akkor fantasztikus lehetőség, hogy nem kell grafikusra és programozóra várnunk, hanem megcsinálhatjuk magunk, amit akarunk. A Nobeé-díjas Carl Wieman 2002-ben indította el a PhET kezdeményezést, amivel a természettudományok tanítását kívánte megreformálni. Az oldalon olyan interaktív anyagok, szimulációk találhatók, amiket a tanításban lehet közvetlenül felhasználni. 24 év alatt 173 ilyen készült el, magam is nagyon sokat használtam közülük.

Egy angol tanár nekikezdett vibe-kódolva ilyeneket készíteni és már 28 található az oldalán. Ezek is mind valós pedagógiai helyzetekre készültek megoldásként és remekül működnek. IDE KATTINTVA lehet megnézni őket. Érdemes.

Már nekem is nehéz visszaemlékeznem rá, de valamikor 2001 környékén kötöttem szorosabb barátságot a Macromedia cég Flash nevű alkalmazásával. Akkor kezdtem el a Sulinetnél a biológia rovat vezetőjeként dolgozni és kerestem egy olyan programot, amivel könnyen tudok animációkat csinálni, azt gondoltam ugyanis, hogy egy internetes oldalnak többnek kell lennie, mint amit egy nyomtatott lap adni tud és az, hogy a képek meg is tudnak mozdulni pont ilyen dolognak tűnt. Az első animáción, amit készítettem egy 500 millió éve élt őslény úszott át a képernyőn.

Aztán egye jobban fejlődött a Flash és vele együtt én is, kiderült, hogy nem csak animálásra használható, hanem a saját programnyelvével, az Actionscripttel még interaktívvá is tehetőek a dolgok. Így már még izgalmasabbnak tűnt a dolog és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Flash programozásba, bármiféle komolyabb programozási ismerete nélkül. Az egyik legkomplexebb program, amit készítettem egy idegi hálózatokat szimuláló programocska volt. A felhasználók szabadon rakhattak le és köthettek össze idegsejteket, ezzel működtetve egy kagyló két érzéksejtből és két izomból álló rendszerét. Emlékeim szerint egy héten át dolgoztam minden délután és éjszaka rajta. A végeredményen még lehetett volna javítani, de én már nem bírtam cérnával, amúgy is elég jól használható volt a tanórán is.

Aztán először megszűnt a Sulinet, majd a Flash is. Ma már nem elérhető a cikk, emlékét megőrizte a Wayback Machine (IDE KATTINTVA), de az animáció ott sem elérhető.

Nem nagyon lehet azon vitatkozni, hogy az anatómia legizgalmasabb része az idegrendszer és azon belül is az agy felépítése. Amilyen lenyűgöző, annyira összetett is, különleges kihívás, hogyan lehet három dimenzióban, könnyen érthetően megjeleníteni, hogy miként is helyezkednek el az egyes részek egymáshoz képest. Ez az a helyzet, ahol egy digitális megoldás még egy kézzel fogható makettnél is hatékonyabb, mivel ezt szabadon lehet szeletelni, a belső felépítését is vizsgálni. Egy ilyen megoldást mutatunk be.

Tizenkét éve már, hogy bemutattuk a Ha a Hold egy pixel lenne című oldalt (ITT), amit én azóta is használok a tanításban. Az oldal lényege, hogy valós arányaival mutatja meg a Naprendszert és úgy mozoghatunk benne, akár fénysebességgel is. Nagy előnye, hogy leleplezi, milyen félrevezető a legtöbb illusztráció, hol a Föld és a Vénusz között ugyanakkora atávolság, mint a Jupiter és a Szaturnusz között, azt is remekül bemutatja, hogy mennyire üres az űr.

Kicsit ettől az oldaltól is inspirálódva készítettem egy valós kronológiát, amiben a földtörténeti eseményeken lehet végigmenni. Megadhatjuk, hogy melyik évek között és hány perc alatt akarjuk látni a földi élet eseményeit és akkor arányos időzítéssel pereg le a szemünk előtt.

Mindig veszélyes, amikor valaki új paradigmáról beszél, többnyire ködösítést takar. Ezért is vagyok nagyon óvatos azzal, hogy vajon a vibe-kódolás jelent-e új paradigmát a tanításban (a tanulásban semmiképp), de a tanári munkában talán. Ha paradigmaváltásról nem is, de újfajta tanári munkamechanizmusról biztosan beszélhetünk. Jó példája ennek, ami a minap történt velem.

Molekuláris biológiát tanítottam és azon belül is a polimeráz láncreakció volt a téma (a COVID óta a PCR rövidítés mindenkinek ismerős, ha nem is a legkellemesebb emlékeket idézi fel. A bemutatásához mindenképpen valamilyen szimulációra van szükség, senkinek nincsen olyan laborja egy középiskolában, amivel értelmesen meg lehetne csinálni és még akkor sem biztos, hogy az, hogy egy szürke gépbe löttyöket öntök és a végén kijön egy lötty többet ér a tanulás szempontjából, mint egy olyan animáció vagy szimuláció, ami pontosan bemutatja a folyamatot. A célom viszont az volt, hogy ne én mondjam el a dolgot, hanem a diákoknak kellen megértenie.

Sokat írtunk itt a TanárBlogon már a játékosítás (gamification) és a játékkal tanítás (game-based learning) közti különbségről, többnyire azért, hogy az előbbiről írjunk azután részletesebben, hangsúlyozva, hogy a gamifikáció nem a játékok használatát jelenti az oktatásban. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy annak ne lehetne nagyon is szerepe a tanításban, csak érdemes megtalálni a pontos helyét. Nem jó, ha azt ígérjük, hogy egy játék képes lesz mindent, például egy teljes idegen nyelvet megtanítani, de arra, hogy a tanulás változatosabb legyen kifejezetten jól jöhet egy-egy játék. A most bemutatottak például az élővilág sokféleségének tanítására.

Valamikor az évezred elején, amikor a Sulinet digitális tartalmai készültek nagy csatákat folytattam azért, hogy az elkészült anyagokban minél több valóban interaktív elem legyen. Olyan dolgok, amik az aktív tanulást segítik. gyorsan kiderült, hogy ilyeneket készíteni, programozni nem egyszerű feladat. Főleg azért sem, mert aki programozni tud az nem nagyon ért a tanításhoz és viszont. Lehet, hogy ennek vége.

Ahogy változik tanítás egyre gyakrabban találhatja magát a tanár a tankönyvszerző helyzetében. A modern eszközökkel semmi akadálya nincs annak, hogy belenyúljunk egy digitális tankönyvbe, amit két céllal is tehetünk: vagy azért, hogy a legújabb ismereteket beemeljük a tanítottak közé, vagy azért, hogy a csoport vagy akár az egyén iglnyeinek megfelelőre szabjuk a tananyagot. Amiképpen ezt már Maria Montessori is megfogalmazta, a tanári munka jelentős része a megfelelő, előkészített környezet megteremtése, ami a felsőbb szakaszokban leginkább a megfelelő tananyag és feldatok összeállítását jelenti. Ami ilyenkor gyakran a legnehezebb az a megfelelő illusztrációk megtalálása. Magam irigykedve szoktam nézni a modern tankönyvek grafikáit, de gyakran vagyok úgy, hogy pont egy-két dolog hiányzik róluk vagy éppen túl sok dolog szerepel a képen. Milyen jó lenne, ha magam tudnék profi kinézetű illusztrációkat, képeket készíteni!